Jó olvasást!
Puszi: Happy Hippie <3
" Basszus, ugye nem horkoltam?" Ez volt az első gondolatom, amikor reggel kipattant a szemem. A másik az, hogy Krisz miért ölel át a jobbkezével. Ránéztem az arcára. Annyira aranyos volt, azt hittem mindjárt kiszaladok a szobából, mert éreztem, hogy gyengülök. Ott szuszogott arcával felém fordulva és közben átölelt. Nem tudom meddig néztem őt, de asszem elég sokáig. Egyszer csak hirtelen kinyitotta a szemét. Hunyorgott, majd rám vigyorgott.
- Mi van, Istent láttál? - Utalt meglepett arcomra.
- Mi? Dehogyis! - Válaszoltam gyorsan.
- De engem néztél. - Szögezte le és tovább vigyorgott.
- Felejtsd el, nem te vagy az Isten. Amúgy meg nem tudtam megmozdulni. - Utaltam ölelő karjára. Na jóóó, megtudtam volna mozdulni, de olyan jó volt nézni egy kicsit az arcát, úgy hogy közben nem vigyorgott rám gúnyosan. Sajnos amint észre vette, hogy átölel, rögtön elhúzta a kezét, nekem meg hiány érzetem támadt.
- Tudtad, hogy horkoltál?- Bakker úgy tudtam! Zavartan ránéztem.
- Nem is!
- De, de. Nagyon horkolsz. - Nevetett.
- Olyan seggfej vagy!- Mondtam megemelve a hangomat.
- Még is imádtál velem csókolózni annyira, hogy meg is ismételnéd. - suttogta közelebb hajolva, én meg lehunytam a szemem és vártam, hogy történjen valami...kb. 10 másodperc telt el, amikor kinyitottam a szemem és Krisz - valamivel távolabb lévő - önelégült arcával találtam szembe magam.
- Tudtam, hogy szeretnéd. - Vigyorgott, bennem meg felment a pumpa.
- Ez annyira... - nem tudtam mit mondjak - ... Ez annyira aljas volt! - Szinte már kiabáltam. Úgy látszik ez Őt annyira nem érdekelte, mert röhögött tovább. - Ez nem vicces. - Motyogtam paprika vörös fejjel
- De az. - Nem bírta abbahagyni a nevetést.
- Abbahagynád és segítenél eljutni az orvosiig? - Vágtam hozzá egy párnát, ami igen megerőltető volt, ugyanis a karom még mindig fájt. De mindegy is a lényeg, hogy abbahagyta a nevetést. Lemászott az ágyról és elindult a szekrényéhez.
- Végig szeretnéd nézni, ahogy öltözöm? - Utalt arra, hogy bámulom.
- Ja, nem! - Kaptam észbe és zavartan elfordultam.
Kb. 2 perc múlva szólt, hogy mehetünk. Kipattantam az ágyból, ami rossz ötlet volt, ugyanis rögtön össze is estem. Krisz azonnal hozzám rohant.
- Jól vagy? - Hangja tényleg aggódásról árulkodott.
- Mit érdekel az téged? - Sziszegtem fel fájdalmamban. Úgy látszik, tegnap nem vettem észre, hogy a bokám is kificamodhatott... Vagy lehet, hogy el is tört. Egy pillanatra rám jött a pánik "mi van ha...", de nem is volt időm ezen gondolkodni, mert Krisz felkapott és elindult velem az ajtó felé.
- AÚÚÚ! Te barom, nem tudnál szólni, vagy valamivel jelezni, hogy felemelsz?
- Bocs. - Mondta, de hangjában semmi megbánás sem volt. Nem akartam tovább vitatkozni, szóval nem szóltam semmit, csak hagytam, vigyen mint egy hercegnőt.
Az orvosi sátorig nem szóltam semmit. Nem mertem. Nemtom miér. Talán majd felnőtt koromban rájövök.
- Jó reggelt! - Köszönt egy... Egy Isten! Banyek Én mért nem vagyok többször beteg? Az orvos nem lehetett több 25-nél. Sötétbarna haja szinte fekete volt. A szeme is hasonló színben tündökölt. Nem viselt semmilyen orvosi köpenyt. Csak egy kopott farmert és egy fehér pólót, ami még jobban kiemelte szálkásan izmos testét.
- Bocs mit is mondtál? - Kérdeztem kábán, mire ő csak rám mosolygott.
- Azt, hogy jó reggelt. - Mosolygott tovább.
- Oh, neked is. - Vigyorogtam.
- Mi a történet? - Fordult rögtön felém, gondolom észrevette, hogy Krisz a karjában hozott ide. Még szerencse, hogy korán keltünk, így senki nem vett észre minket.
- Ööö... - Néztem Kriszre, aki csak felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy kíváncsi milyen mesét találok ki. - ... Fára másztam és leestem. - ami igaz is, szóval nem hazudtam a többi az már csak részlet kérdése.
- Oké. Megkérhetlek - fordult Kriszhez - , hogy tedd le erre az ágyra? - Mutatott egy összecsukható katonai ágyra. Krisz odalépett az ágyhoz és ráültetett.
Utálom az orvosokat - még akkor is, ha úgy néz ki, mint valami félisten - ezt minden közelemben élő ember tudja. Egyszer, amikor kicsi voltam megharaptam egyet, mert leakart nyomni a torkomon egy spatulát. Hiába próbálnak kedvesen mosolyogni, nekem az mindig vicsorgásnak tűnik. Általában Levit magammal szoktam rángatni, hogy szorítsam a kezét, amíg injekcióznak, vagy vért vesznek tőlem.
Rögtön, miután Krisz letett az orvos elkezdett közelíteni, mire én automatikusan Krisz keze után kaptam, de mikor észrevettem, hogy mit is csináltam, azonnal elengedtem.
A srác megint ránk "vicsorgott".
- Hol fáj?
- Itt és itt. - Mutattam a vállamra meg a bokámra. Ő még közelebb jött, így már letudtam olvasni a névkártyáját: Dávid. Illik rá. Elkezdte végigtapogatni a vállam, ami iszonyúan fájt.A vállam után ugyanezt megcsinálta a bokámmal, majd felegyenesedett.
- Semmi különösebb baja nincs, csak kificamodott. Visszaugrasztom és olyan lesz mint új korában.
Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem ez a "visszaugrasztom" duma nem nagyon jött be.
- Nem lehetne valahogy másképpen? - Kérdeztem száj húzogatva.
- Attól tartok nem. - Mondta kedvesen.
- Jó, akkor essünk túl rajta. - Egyeztem bele.
- Rendben. Megkérhetlek, hogy vetkőzz le ?
- Szeretnéd mi? - Vigyorogtam. - Bocs, de általában a lányok többsége annak örülne, ha előbb elhívnák randizni.- Még mindig vigyorogtam, főleg azon, hogy Dávid vissza vigyorgott, ami azt jelenti a szövegem betalált.
A kis csöndet, egy hang zavarta meg. De nem olyan sima hang, ami jelzi, hogy " Hé én is itt vagyok!" Hanem tudod, amikor próbálod visszatartani a röhögést, de nem nagyon sikerül. Tudtam honnan jön és szinte egy emberként fordultunk Krisz fel, aki látszólag nagyon jól szórakozott.
- Bocs, de kimennél? - Mondtam, utalva arra, hogy már nincsen rá szükségem.
- Viccelsz? Mindjárt leveszed a pólódat. - Villantotta meg a fogsorát, mint egy fogkrém reklámban. Megforgattam a szemeim és már készültem, valami nagyon csúnyát mondani, de Dávid közbeszólt.
- Szerintem kezdjük oké? Mindjárt reggeli és nektek ott kell lennetek. Sóhajtottam egy Óriásit és lekaptam a felsőm. Éreztem, hogy mindketten végigmérnek, amibe kicsit belepirultam. A szemem sarkából láttam, hogy Krisz mosolyog. Aztán Dávid közelebb hajolt és megfogta a vállam.
- Figyelj, ez egy kicsit fájni fog, de elmúlik.- Asszem ezt nyugtatásnak szánta... Erősebben szorította a vállam én meg gyorsan kinyúltam a jobb kezemmel, ami épp volt és megmarkoltam Krisz kezét. Éreztem, hogy vissza szorít és azt is, hogy a bal vállamnál történik valami, de nem nagyon törődtem vele, mert Krisz szorításától, nagyot dobbant a szívem és csak a nagy, erős kézre tudtam gondolni, ahogy átkulcsolja az enyémet. Éreztem valami kis szúrást a bokámnál is, de annyira elmerültem a gondolataimban, hogy ez is olyan volt mintha álmodnék.
- Kész is van. - Rontotta el a pillanatot Dávid. - Ugye, hogy nem fájt? - Hangja vidám volt. Kriszre néztem. Egyenesen a kék szemeibe, - amelyek jobban elvarázsoltak, mint az Félistenbőrbe bújt orvosé - és úgy válaszoltam.
- Nem. Tényleg nem fájt. - Elfordítottam a fejem és rámosolyogtam Dávidra.
- Köszi mindent. - Mondtam. Leugrottam az ágyról és láss csodát, a lábam tényleg működött! Megmozgattam a karom, az is működött!
- Nincs mit. Remélem, még összefutunk...Mármint nem úgy értem, hogy sérülj meg...Hanem...
- Oké, értem én. - Segítettem ki vigyorogva, majd elindultam a kijárat felé, de még gyorsan visszafordultam. - Ezt még, egy kicsit gyakorolnia kéne Doktor úr. - Szerintem én lepődtem meg a legjobban, hogy milyen kacér tudok lenni. Dávid játékosan megcsóválta a fejét.
- Jobb lesz, ha most mész, különben kirúgnak és nem tudom veled gyakorolni. - Villantott meg egy "sexy doktor" vigyort, mire Krisz mellettem alig hallhatóan felmordult, amikor pedig ránéztem, gyorsan lesütötte a szemét.
- Rendben és viszlát Doktor úr! - Intettem nevetgélve, majd kiléptem a sátorból. Párlépést sétáltam előre, hogy a sátorba már ne hallják a mondandómat és hirtelen lendülettel a mögöttem lévő Kriszfelé fordultam.
- Mi volt az a morgás? - Vontam kérdőre.
- Semmi. - Válaszolta közömbösen és továbbhaladt, ezzel kikerülve engem. Utána futottam.
- Válaszol! - Emeltem fel a hangom. - Mi volt az a morgás?
- Miről beszélsz? - Játszotta az idiótát.
- Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. - Mosolyogtam.
- Nem is hallhattad, mivel túlságosan elvoltál foglalva Doktor úrral. - A "doktor urat" hülye, nyávogós hangon mondta ki.
- Ha! Te féltékeny vagy! - Kiáltottam diadalittasan.
- Mi? - Horkantott fel. - Dehogyis! - Közelebb lépett, annyira, hogy a testünk szinte összeért. Csak remélni tudtam, hogy nem veszi észre a gyors szívverésem-
- Akkor, mi a magyarázatod? Kérdeztem lélegzet visszafojtva, Ő meg közelebb hajolt a fülemhez. A szája szinte súrolta, miközben válaszolt.
- Csak próbálok megvédeni egy rendes srácot, attól a horrorisztikus élménytől, hogy a te horkolásodra ébredjen hajnali háromkor. - Éreztem, ahogy vigyorra húzódik a szája. Időm se volt felháborodni, mert mire észbe kaptam, már eltűnt az étkezősátorban.
Elment az étvágyam. Hihetetlen , hogy sosem tudok olyat mondani/csinálni, amitől zavarba jön. Hihetetlen, hogy mindig rá gondolok. Hihetetlen, hogy bármikor, amikor a szemébe nézek, megdobban a szívem. Egyszerűen nem hiszem el, hogy lehetek egyszerre boldog és dühös amikor mellettem van. Úgy éreztem, alaposan ki kell szellőztetnem a fejem, szóval elindultam. A házak mögött van egy fás rész. Már egy félórája sétálhattam, amikor megláttam egy magányosan meredező fát. A nap pont rásütött. Csodálatosan nézett ki. Odamentem és leültem a tövébe. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy honvágyam van. Hogy hiányoznak Levi borzalmas ébresztői, a reggeli veszekedések, anya aggódása, apa dudorászása, miközben egy tv-t szerel, a sok FIFÁzás. Nekem is furcsa volt. Még sosem volt honvágyam. Az otthonról Kriszfelé kalandoztak a gondolataim. Sosem fogom megérteni ezt a srácot erre már régen rájöttem. Csak arra nem, hogy mért szórakozik velem...
Nagyon hosszú gondolkodásomból - ami nálam igen ritka -, egy hang zökkentett ki.
- Hát itt vagy! - Hangja aggódásra utalt. Már mindenki téged keres.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése